Röviden: igen! De vizsgáljuk meg inkább ennek az előnyeit és hátrányait, merthogy van mindkettő.
Tény, hogy sokkal többen futnak most, 2018-ban, mint akár csak 5 évvel ezelőtt. A 15 évvel ezelőtti időszakról ne is beszéljünk! Akkoriban, ha kimentem egy kis reggeli átmozgatásra, vagy bármikor az utcán futottam, sokan néztek rám furán. Az is ritka volt, hogy más futót, kocogót láttam, és ha így történt, akkor 10-ből 9-szer kiderült, hogy ismerem az illetőt arról a néhány futóversenyről, amit akkoriban rendeztek. Ekkor minden versenyről tudtunk, amit az országban rendeztek. Mindnek ismertük az első 3 helyezettjét. És emlékszem, amikor 16 és fél évesen, rengeteg futóversennyel a lábamban, sok dobogós helyezés és több győzelem után megkaptam az első serlegemet: mámorító érzés volt!
De ez nem egy „régen minden jobb volt!” típusú cikk! Manapság nagyon sokan futnak, ami nem véletlen: ez a legkönnyebben elérhető sport. Mind a sportolás helyszínét, mind a felszerelést tekintve. Nem igazán kell tanulni (főleg az elején), el lehet kezdeni egyedül, vagy másokkal. Könnyen elérhető az információ is, ami szükséges a kezdetekhez, sőt, akár egy komolyabb versenyre való felkészüléshez. Ez szuper dolog! Az is, hogy a legtöbben, akik elkezdik, itt ragadnak: van egy kezdeti fázis, amin ha átlendülünk, szerintem megállíthatatlanul bekerülünk a futók sajátos „kis” közösségébe, és onnantól kezdve minden érdekel minket: futócipők, edzéstervek, órák, versenyek. És persze a saját fejlődésünk!
Viszont néhány futó kicsit átlendül a ló túloldalára: teljesen normális, hogy amikor látjuk a sporttársainkat, ahogy jobbnál-jobb eredményeket érnek el, hosszabbnál-hosszabb távokat futnak le (és ezért rengeteg gratulációt bezsebelnek), akkor ez irigységgel tölt el minket. Ennek következményeként egyre többen vállalkoznak félmaratonokra, maratonokra, ultrákra, hosszabb triatlontávokra, akadályversenyekre. Ezzel önmagában nincs gond, ha az ember elegendő (belső) motivációt érez hozzá és kellően felkészül a megmérettetésre. Azonban azt látom, hogy manapság sokan csak azért csinálják ezt, hogy elmondhassák magukról: ők már lefutották. Gyakori, hogy fél év futómúlttal megkérdezik valamelyik „futós” facebook-csoportban, hogy „kinek van jó félmaratoni/maratoni edzésterve?”, és ez, szerintem, már nem olyan szuper dolog.
Rengeteg hobbifutó a teljesítményt távban méri: aki még nem futott maratont, azt nem is tekinti igazi futónak. Olyan ez lassan, mint a „Mennyit nyomsz fekve?”. Nekem hiába van 40 percen belüli 10 kilométerem, sokan csalódottan néztek, mikor kiderült, hogy még félmaratont sem futottam. (Azóta már igen! Novemberben teljesítettem az elsőt.)
Összegezve tehát, a futás kicsit divat lett. Ami inkább jó dolog, mint rossz, hiszen ez egy kivételesen egészséges és építő szenvedély. (Hozzáteszem, aki elkezdi, és rájön, hogy ez nem az ő sportja, ne bánkódjon: rengeteg egyéb lehetőség van, ami közül választhat. Lényeg, hogy mindenki megtalálja a hozzá illő mozgásformát, és azt végezze rendszeresen. Aki nem talál, az magára vessen!) Ha mégis maradunk a futásnál, akkor azt csak magunkért tegyük! Annyit eddzünk, versenyezzünk, amennyit mi szeretnénk. Akár ne is versenyezzünk! Persze, klassz dolog másoktól motivációt gyűjteni, és jó is, ha ilyen hatással vagyunk egymásra, de higgyük el: nem attól leszünk futók, hogy már futottunk maratont, indultunk akadályversenyen, vagy kigyűjtöttük a régió összes befutóérmét. Hanem attól, hogy a futás – akármilyen lassú tempóban, rövid távon, bármilyen csúnya ruhában – de az életünk része.
Detti (Dr. Aradi Bernadett), Mozaik Med futóedző
