Hétindító motiváció - Dalminé Négyessy Csilla

Dalminé Négyessy Csilla vagyok, feleség és két nagylány büszke anyukája.

A Tiszántúli Református Egyházkerület Tanügyi Hivatalában dolgozom, az oktatásügy területén, irodai, adminisztrációs feladatokat látok el, ami igen sokrétű.

Kisgyermek korom óta meghatározó szerepet töltött be az életemben a sport. Elég aktív gyermek voltam, ezért sokfelé beírattak a szüleim, ezáltal sokféle sportot sikerült kipróbálnom, amiért igen hálás vagyok. Középiskolában egy barátnőm hívott el kézilabdázni, akkor még a Kinizsibe. Egészen addig tetszett, amíg elő nem jöttek a kőkemény alapozó edzések. Mivel itt sokat kellett futni, mondtam a barátnőmnek: “Na, ez nem az én sportom!” Legközelebb már nem is mentem.

Később már fiatal felnőttként az aerobik lett a kedvenc sportom, amit mind a mai napig nagyon szeretek. Körülbelül 12 évvel ezelőtt, akkor 38 évesen hívott el a férjem és a sógornőm, aki hosszú évekig atletizált, futni. Kérdőn néztem rájuk, hogy: “Én futni???” “ Hiszen utálok…” Mivel nyári szünet volt és a gyerekeket úgyis meg kellett mozgatni, mondtam: “Jó menjünk!”

Az Oláh Gábor utcai stadionhoz mentünk. Mondanom sem kell nagy csalódás ért, mert bár úgy gondoltam jó fizikai erőnlétem van a rendszeres tornának köszönhetően, ennek ellenére egy kört sem bírtam lefutni megállás nélkül. Nagyon el voltam keseredve, és mondtam is magamban, hogy: “Na, én ide többet nem jövök.” Aztán eltelt kb. 3-4 hét és a fejemben ott motoszkált valami, hogy újra meg kellene próbálni. Ezúttal nem adtam fel rögtön. Viszonylag hamar eljutottam az 5-6 km távig, amit megállás nélkül már teljesíteni tudtam, bár még mindig nem szerettem futni, de akkor jött a meglepi. A „mentoraim” mondták, hogy jó, akkor holnap az erdőbe megyünk. Megint furán néztem rájuk, “Erdőbe futni?”  Ott tiszta hepe-hupa, gödör, por van, vagy éppen sár, és mi egyebek, de gondoltam egy próbát megér, és elindultunk az Oxigén kupa útvonalán. Gyönyörű volt az erdő, minden csupa zöld, élettel teli, a madarak csicseregtek, én, pedig úgy futottam, hogy észre sem vettem, és akkor jött az ún. „aha élmény”, hogy “Jé, futni így is lehet.” Csodálatos érzés volt, onnantól kezdve ki sem tudtak robbantani az erdőből.

Nem számított, ha esett, ha fújt, ha hó volt és röpködtek a mínuszok, én akkor is mentem. Azt hiszem itt kezdődött el valami, itt kötöttünk jó barátságot a futás és én, ami mind a mai napig szerves része az életemnek. Aztán szép lassan elmaradoztak mellőlem a családtagjaim, így egyedül mentem futni, de ahogy az lenni szokott sok ismerőssel összefutottam és mondták, hogy csatlakozzak hozzájuk, mert azért nem olyan biztonságos egyedül nőként az erdőben futni. Így lehetőségem lett egy jó kis csapathoz becsatlakozni. Velük futottam le először életem első félmaratonját, természetesen az erdőben, amire nagyon büszke vagyok. Itt ismertem meg Aradi Dettit, tőle hallottam először a Mozaik Medről, Ő általa csatlakoztam a Mozaik Medhez, ami egy fantasztikus közösség. Amig nem jött közbe a járvány, szinte mindegyik közösségi futáson ott voltam a kezdetektől. Előtte nem volt semmi különösebb célom a futással, csupán az egészségem megőrzése, a futás szeretete és az a határtalan szabadságérzés, ami minden egyes futás alkalmával a hatalmába kerített.

Versenyekre nem jártam, mert egyáltalán nem éreztem szükségét annak, hogy versenyezzek, mert csak a magam örömére futottam. Azonban itt a Mozaik Med által lehetőségem volt kipróbálni magamat versenyhelyzetekben is, és egy párszor részt is vettem ilyeneken.  Én inkább azokat a versenyeket szeretem ahol nem én, mint versenyző kerülök a középpontba, hanem valamilyen cél érdekében futunk egy jó ügyért egy jótékonysági futás keretében, például valakinek a megsegítésére, azt hiszem ez inspirál a legjobban. Ezen felül még nagyon tetszenek az ún. esti, „éjszakai” futások, aminek a hangulata magával ragadt. Futóversenyeim egyik legnagyobb élménye a Mádi Disznókői futás volt, ahol a szőlőtőkék között igazi különleges hangulatban zajlott a verseny. Utána lehetőség volt borkóstolásra, ami igen jól esett a kimerítő futás után.

A célom a futással kapcsolatosan továbbra is az, hogy jó egészségben, jó erőnlétben, minél tovább futhassak. Inkább vagyok óvatos, mert nagyon szeretnék még 20 év múlva is, 70 évesen is aktív maradni.  

A Mozaik Med egy nagyszerű közösség, olyanok vagyunk, mint egy nagy család, ahol mindenki segíti a másikat, örül a másik sikerének, mély barátságok születtek és egy nagyon jó hangulatú csapat, akik még az edzés végén sem akarnak megválni egymástól.  

Tulajdonképpen én nem a versenyeredményeimre vagyok büszke, hanem arra, hogy ennyi éven át is kitartottam a futás mellett és akkor sem adtam fel, amikor több orvos is azt mondta, hogy abba kellene hagynom a futást, válasszak más sportot. Az évek során kialakult egy gerincsérvem, ami majdnem egy évre megálljt parancsolt, de ez tulajdonképpen azoknál az embereknél is előfordul, akik mozgásszegény életmódot folytatnak. Úgyhogy szépen, lassan, óvatosan, de visszatértem a futáshoz.

Aki eddig nem próbálta a futást, és egy kicsit is szeret mozogni és szeretne tenni valamit az egészsége érdekében, és nem csak a kanapéról sóhajtozni, hogy: „De jó neki… , mert nézd, milyen jó erőben van és milyen csinos!” Az csak kapjon fel egy jó cipőt és vágjon neki, nem fogja megbánni, mert futni jó, és határtalan öröm, boldogság járja át az egész testet-lelket egy-egy futás során. Talán az én esetem is jó példa arra, hogy igenis lehetséges az, hogy én aki utáltam futni ma már le nem cserélném semmire a futásaimat, sőt mondhatni minden egyéb programomat a futáshoz igazítok.  És még engedjetek meg nekem egy személyes „sztorit”. 

Anno ugye a férjem volt az, aki jóval hamarabb elkezdett futni, mint én, csak közben abbahagyta, és más sport felé kacsingatott. Amikor jött az első fordulós játék a „Versenyezz a Városért, fuss az egészségedért” elnevezésű verseny, az viszont nagyon magával ragadta. A Mozaik Med lelkes kis csapata és az én lelkesedésem hatására már akkor mondta, hogy ha lesz visszavágó, akkor Ő is szeretne futni és gyűjteni a kilométereket, hogy segítsen Debrecennek és a Mozaik Mednek. Ezért beszállt a második fordulóba és ezúttal én álltam mellette, és én támogattam a kezdeti nehézségek során. A verseny második hetének a végén, pedig lefutottuk az első közös félmaratonunkat, ami egyáltalán nem volt betervezve, de én már titkon reméltem a 16. km után, hogy meg lesz ez, csak még egy kicsit kell hozzátenni. Úgy gondolom ez egy jó kezdet egy jó folytatáshoz.   

Köszönöm, hogy a Mozaik Med tagja lehetek!