Sziasztok!
A nevem Gál Katalin, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem negyedéves orvostanhallgatója vagyok. Erasmus ösztöndíj által nyílt lehetőségem Debrecenben tanulni ebben az évben.
A sport sokáig nem volt prioritás az életemben, mindig háttérbe szorult a tanulás javára. Nem értettem, hogy hogy lehet a kettőt összeegyeztetni és mindkét téren a maximumot kihozni.
A természetet és a lovakat viszont mindig nagyon szerettem, ezért kezdtem el lovagolni gimnáziumban. A lovaglás kapcsán megmutatkozott, hogy nincs valami jó fizikai erőnlétem, akkor kezdtem néha eljárogatni futni, de nem volt meg bennem a kellő motiváció. Ámulatba ejtve néztem mindig azokat, akik hatalmas távokat képesek megállás nélkül teljesíteni, hiszen nekem egy kilométerrel is meggyűlt a bajom. A végzős évemből teljesen kimaradt minden típusú mozgás, pár plusz kilóval és a sport szempontjából nulla motivációval mentem egyetemre.
Az egyetemi kollégiumban két, nagyon sportos lánnyal kerültem egy szobába. Az ő életük szerves részét képezte a mozgás, természetes volt számukra, hogy egy héten többször eljárjanak futni. Amikor először velük tartottam, nagyon keveset tudtam megállás nélkül futni - de ők folyamatosan bíztattak- és ennek ellenére is mindig hívtak magukkal mozogni, rendkívül sok türelmet és szeretetet kaptam tőlük.
Általuk az én életemben is egyre nagyobb szerepet töltött be a futás, mindig próbáltunk rá időt szánni a tanulás mellett is. Ma már természetes, hogy heti háromszor futok, néha csak öt kilométert, mert annyira van időm és kedvem, de néha tizenöt is összejön.
Eszterházy Péter azt mondja, hogy egy bizonyos szint fölött már nem süllyedünk egy bizonyos szint alá. Úgy gondolom, hogy ez mindenképp a futásra is vonatkoztatható, hiszen, ha elérjük azt a stádiumot, amikor már, ha esik, ha fagy, futni járunk, nagy valószínűséggel ez nem fog abbamaradni.
Amikor Debrecenbe jöttem hirtelen teljesen új emberekkel lettem körülvéve, nehéz volt a futáshoz társat találni. A Facebookon bukkantam rá a Mozaik Med Futóközösségre. Amikor elolvastam a leírást nagyon boldog lettem és elhatároztam, hogy amint lehetőségem lesz csatlakozom a csoporthoz. A debreceni évem egyik legjobb döntése volt.
Nem csak társakat kaptam a futáshoz, hanem egy rendkívül motiváló közösséget is, rengeteg bíztatást és kedvességet.
Nagyon tetszik az, hogy edzettségi szint alapján négy kategória közül lehet választani, így senki se érzi magát túl kevésnek, de mégis látja, hogy hova lehet fejlődni. Minden edzés tartalmaz egy olyan szakaszt is, ahol a lehető leggyorsabban kell futni, ilyenkor látja meg az ember, hogy ténylegesen mi mindenre képes.
A célom az, hogy a heti három futóedzést tartani tudjam, szeretnék többet futni terepen, valamint hosszú távon szeretnék eljutni arra a szinte, hogy egy félmaratont teljesíteni tudjak.
Eddig csak két versenyen indultam, mindkettő jótékonysági célzatú volt, kilométerenként nőtt a juttatás, amit az alapítvány kapott. Ezen verseny kapcsán sikerült először megállás nélkül tíz kilométert lefutni, nem volt valami jó időm, de nagyon büszke voltam rá. Utána sokszor eszembe jutott, amikor meg akartam állni, hogy akkor megcsináltam, tehát képes vagyok rá.
Úgy gondolom, hogy a Mozaik Med minden futó és futni vágyó számára tökéletes, történhet bármi, szakadhat az eső, lehet fagy és hó, a közösségi futás állandó.
Köszönök mindent Mozaik Med, nagyon fogsz hiányozni!
